Apollo13

Nem volt tervben, hogy Apollo 13. szülinapja kapcsán írjak, de megjött az ihlet. Szólok előre, hogy kicsit csöpögős lesz, de szerintem az én helyemben mindenki ilyet írna most.

Tizenhárom év együttélés nem kevés, és mint a mellékelt ábra mutatja, ez nekem ebbel tökéletesen működik. A tavasszal egy erdei kiránduláson összefutottam egy látásból ismerős csajjal, aki agyba-főbe dögönyözte Apollot, majd búcsúzásnál azt mondta,

Írtam már erről többször is. Tudtam, hogy rövid életű kutyust választottam magamnak (általában 8 év a korhatár) de azt is eldöntöttem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a 13 évvel ezelőtt Apollonak keresztelt, hatalmas lelkű szőrcsomó minél több ideig lehessen köztünk, és rengeteg kalandban, élményben és sétában legyen része, velünk együtt.

Önző az ember, amikor kutyát vesz magának, mert a saját érdekeit helyezi előtérbe, akár beismerjük ezt, akár nem. A kutya pótszer, akkor is, ha rosszul hangzik. Azért veszünk kutyát, hogy unalmas időnket kitöltsük, legyen valaki, akiről gondoskodhatunk, vár minket haza, mindig boldog, amikor meglát minket. Összefoglalva a kutya, terápia, szeretet terápia.

Sokszor mondták már nekem, hogy Apollo helyettesíti a gyerekemet. Ez nem igaz. Ha öt gyerekem lenne, Apolloval akkor is ilyen kapcsolatom lenne, és lehet, hogy előbb törölném ki a fenekét, mint a gyerekemnek. Egy kutya nem gyerekpótló, de sok hasonlóság van köztük, ez biztos, akkor is, ha sokan nem szeretik ezt az összehasonlítást. Mondanom sem kell, hogy az egész sztori olyan kutyusokról és gazdikról szól, akik családtagként kezelik őket, nem pedig a kennelbe vannak kizárva télen-nyáron.

Egy gyerek fenekét maximum ötéves koráig törli az ember, én ezt tizenhárom éve csinálom. Egy gyerekhez nyolcéves koráig kel fel az ember éjszaka, vagy ébreszti a gyerek, én az elmúlt sok évben még egy éjszakát sem aludtam végig, mert vagy vizet szeretne, és neki mindig friss kell, vagy helyet változtat, és rajtam keresztül közlekedik, vagy csak éjszakai mászkálást rendez a házban három szint között, és a lépcsőzés nem javasolt neki egyedül. Tény, hogy nem kellett még az orvoshoz rohannom vele éjjel, negyven fokos lázzal, de időnként tesz ő arról, hogy a pánik induljon….

Ebben az évben volt „program” bőven….. a nyár elején egy vestibuláris szindróma (egyensúlyzavar) került terítékre. Annyira hirtelen és erősen jöttek a tünetek, hogy azt hittem, itt a vég! Ezt a napot senkinek se kívánom! Amikor a közel ötven kilós eb elkezd összecsuklani, remeg és kétségbeesetten néz rám, hogy nem érti, mi történik vele, az POKOL! De mivel nekünk van a legjobb állatorvosunk, húsz perccel később a doki házhoz jőve felállította a diagnózist, felírta a gyógyszereket, és elmondta, hogy mi ez, meddig tart, mit tegyünk. Kész voltam, hogy ez akár három hétig is tarthat, és hogy fog Apika dülöngélve sétálni és egyáltalán létezni. A Boxer viszont nem papírkutya, hanem bivaly! Miután a doki elment, Apollo is megnyugodott, végre bemászott a kosarába, és aludt egy kellemeset. Néhány órával később a hűlt helyét találtam a nappaliban és riadtan kerestem a lakásban, hol eshetett össze, de nem! A kert végéből kullogott a terasz felé, és már csak egy kicsit imbolygott. Estére kutya baja sem volt! Őt nem lehet csak úgy ledönteni a lábáról, kérem! Olyan életerőt láttam benne, ami csodálatra méltó, ő még élni akar! Ne írjuk már le, hol van az még???!

Augusztus elején a szomszéd ebbel történt összeszólalkozás eredményeként angyalom, majdnem átharapta a jobb kézfejemet. Íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy van ott még kraft, bőven. Akkorát csattant az állkapcsa a kezemen, mintha kalapáccsal vágtak volna rám. A fájdalmaim kínjai közben meg csak az volt nekem a fontos, hogy Apolloban ne tudatosodjon, hogy megharapott, azt a sokkot ő nem bírta volna elviselni. Soha életében nem bántott és nem harapott meg senkit, kivéve fiatalabb korában két nagy bunyó egy hatalmas Snauzerrel, és egy Farkasölővel. Persze mindkét meccset Apollo nyerte, kiütéssel az első körben.

Néhány héttel ezelőtt pedig egy állandó krákogás miatt látogattuk meg a dokit, és kiderült, hogy itt az ideje egy kis szíverősítő terápiának. A kisöreg vérnyomáscsökkentőt szed, és szépen látható már az erőnléti javulás. Kevesebbet alszik, éberebb, a tizenöt perces séták most már több, mint félórások, és talán egy kicsit fogyott is a pocakból.

Szőrös, nyálas, büdös a pofája, mint a pöcegödör, de ő Apollo, aki sok éve nevel engem jóságra, elfogadásra, önzetlenségre, odafigyelésre, törődésre, gondoskodásra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem jut eszembe, a majdani elmúlásának ténye, de igen, minden nap, és tudatosan kell figyelnem arra, hogy a gondolataim ne induljanak el ezen az úton, mert annak a gondolatsornak mindig egy hatalmas sírás a vége. Nem kínzom magam, hiszen ő még itt van, és bízom benne, hogy sok évig írhatok róla.

Apollonak fogalma sincs arról, hogy szülinapos hetünk van. Ő azt látja, hogy még többet bújok belé, jobban gyűjtöm magamba a látványát, elmélázok rajta, ahogy kocog előttem séta közben, még több finomságot kap, viszem őt magammal, ahova csak tudom, és lesem minden mozdulatát. Ez a szülinap nem az ebről szól, hanem rólam, ha beismerem, ha nem. Képes voltam vigyázni valamire, ami ennyi ideig működik, ráadásul jól. Képes vagyok egy élőlényt életben tartani, formálni, nevelni, alakítani és igen, sikerélményem van. Nem önbizalmat ad, hanem erőt. Jó érzés az, hogy ő jól érzi magát abban a világban, ami az én világom, ami tizenhárom év alatt a mi kettőnk világa lett, és ebbe a világba igazán mélyen csak mi ketten látunk bele, csak mi ketten élünk át. Ez lesz az a dolog, aminek a hiányába bele fogok MAJD! Pusztulni. És mivel ennek már most a tudatában vagyok, megpróbálom felkészíteni magam arra, hogy képes legyek őszintén azt mondani Majd!, hogy minden percéért hálás vagyok!

Nem határozhatom meg, hogy még mennyi ideig szeretném Apollot köztünk tartani, hiszen ez hülyeség lenne. Szülinapja kapcsán én kívántam helyette valamit…. Azt, hogy annyi közös időnk legyen még, amennyi az ő számára a legkellemesebb. Mivel a nyolc évet is túlszárnyaltuk már majdnem duplájával, minden esélyünk megvan arra, hogy valóban sok idő legyen az a sok idő.

Kívánom mindenkinek, hogy része lehessen ilyes fajta mély szeretetben és kötődésben, mert ez a két élmény és érzés, idővel….. átvihető az emberekre is. Ha igazán megbízol a kutyádban, akkor megtanítja neked, hogy kiben bízz és kiben ne. Kinek nyiss, és kinek ne. Azt hiszem én megtanultam! 🙂 Köszönöm KisApollo!

 Tetszett a bejegyzés? Köszönöm, ha megosztod! 🙂 

Apollo szülinapi slide:

NoraS

Címkék:
Tovább a blogra »