Normális?

Az utóbbi napokban, hetekben több helyen futottam bele abba a témába, hogy kezd élesen elkülönülni egymástól a normális és a normális szavak jelentése és értelme. ( Holott a két szó ugyanazt jelentené, normális esetben)  Könyvben, cikkekben és beszélgetések kapcsán is azt vettem észre, de leginkább a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az átlagos, általános, megszokott irányelvektől és elvárásoktól szép lassan elkezdtek eltávolodni az emberek, és kialakítják a saját értékeiket, a saját határaikat, normáikat, hiába támadja ezt a környezet, a barátok és a társadalom. Minél inkább távolodsz, annál inkább támadnak.

Az, hogy mi a normális viselkedés, gondolkodás, cselekedet, ki határozza meg nekünk? Régen a tanárok, iskola, szülők határolták be a dolgainkat, de amikor felnőtté és elvileg szabaddá válunk, miért kellene követnünk a begyöpösödött és nem is működő dogmákat?

A normalitás ugyanúgy szubjektív dolog, mint a szépség. Lehet, hogy a pékségben dolgozó, kedves hölgy az apukámnak tetszik, nekem meg nem, vagy fordítva. Lehet, hogy én megtalálom valakivel a közös hangot, és nagyon jókat tudunk beszélgetni, amíg a szomszédja esetleg utálatosnak, és taszítónak találja az illetőt. Én pedig nyilvánvalóan sok ember számára ellenszenvesnek és túl határozottnak tűnhetek. És most jön az, hogy nem akarok mindenkinek megfelelni, sőt, én már senkinek sem akarok megfelelni, mert a magam számára úgy vagyok jó, ahogy vagyok, és ezzel meg is alapoztam azt, hogy olyan embereket vonzzak magam köré, akik hasonlóak, mint én.

Az utóbbi hónapokban olyan történet egyik szereplője lettem, amit egy normálisnak vélt ember nem értene, nem fogadná el, és ahol lehet, támadná, és próbálná rám erőltetni a véleményét, hogy amit én csinálok, az nem normális! Megpróbálja beleültetni a bogarat a fülembe, hogy mire figyeljek oda, és szerinte ezt és azt én nem gondoltam végig, és azt feltételezi rólam, hogy negyvenen túl nem ismerem magamat, és a világot annyira, hogy biztonsággal élhessem azt a világomat, amit konkrétan én alkottam magamnak, azért, mert hittem benne.

Megálmodtam magamnak egy világot, és érzelemvilágot és a hitem, meggyőződésem el is vezetett a vágyott lelkiállapotomhoz, de ha a racionális felemmel nézek a történetemre, én is azt mondanám, hogy nem normális. Mások számára nem normális, de az én számomra nagyon is az. Ha Te jól vagy egy a mások számára nem normálisnak vélt dologtól, akkor az dolog, legyen az bármi is, mégis csak normális, mert téged boldoggá tesz, feltölt energiával és önbizalommal.

Kinek van joga ítéletet hozni felettünk? Senkinek! Azt, hogy nekem mi a jó, csak én dönthetem el, mert én élek a helyzetben, és én élem a történet mindennapjait, és én vállalom minden felelősségét is, de a siker is az enyém. Írtam már korábban, hogy két ember között lévő bármiféle köteléket, cinkosságot, kapcsot, hullámhosszt, érzelem és lelkiállapotot, csak az a két ember érthet, akikről szól a történet.  Ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kívánom mindenkinek, hogy egyszer éljen meg egy olyan történetet, amit csak ő és a másik szereplő értenek. Hatalmas élmény egy saját világban élni, és közben néha rácsodálkozni, hogy a többiek mennyire nem hisznek magukban és abban, hogy bármit elérhetnek, és bármit megélhetnek, amit csak szeretnének.  Én nagyon élvezem a nem normális világomat, és eszemben sincs senki kedvéért erről lemondani, csak, hogy normálisnak tűnjek.

Azért a helyzet egyáltalán nem vészes, hiszen a normális emberek mellett elég sok nem normális barátom és ismerősöm van, akik szintén hasonló állapotban élnek, és azt mondják,  hogy a környezetük meg nem értése csak még erősebbé teszi bennük azt, hogy tök jó dolog nem normálisnak lenni. A normalitás megszül egy halom rossz kapcsolatot és házasságot, rossz gyereknevelést, a nem normálisak pedig mosolyognak reggeltől estig. Akkor most melyik a jobb? Normálisan élni és hangyamód követni a tömeget, ami igazából sehova sem vezet, vagy kialakítani a saját értékeinket és efelé haladni, és élvezni a teremtésünk gyümölcsét?

Köszönöm, ha megosztod 🙂

NoraS